míg elbűvöltek a kék hegyek rózsái
(bazalt-rózsák, felhasítják a hajnalt)
nem untam meg álmok után lófrálni
(öntudatlan játszom a tudattal)
csöpp manókban, lidércekben hittem
(tenyeremből esznek kóbor lelkek)
voltam nimfa, hercegnő és isten
(öntudatlan játszom, mint a gyermek)
azt mondták, szajha lesz, ha felnő
s hogy utálta az iskolát!
arca borús volt, mint őszi felhő
s a pad alatt verset farigcsált.
ha gúnyolták, a pofonokat
nem épp tízéves módra mérte
s mikor elhagyta otthonukat
nem hulltak a könnyek érte
elcsatangolt. tövises, kaján
bozót ruháját letépte
ágyat vetett neki a csalán
s fakérget majszolt ebédre
úgy fájt neki a nagy szabadság
a szíve beleremegett
nem maradt benne semmi vadság
se egy szikrányi szeretet
a tenger lágy partjára érve
elébe úszott egy szivárvány
s ő úgy mászott rajta fel az égbe
mint macska mászik a lajtorján
gonosz holdsugár s csillagfény
vágta sebei összeforrtak
s a hegek úgy hevertek testén
mint boncteremben a barna holtak
azt mondták, kurva lesz, ha felnő
és verset írt a pad alatt
egy kunkori bárányfelhő
eltűnt vele a nap alatt
kék kendőket mostam a folyónál
hol szurtos kölykök hada lábat lóbál
hol éjjel a buja lótuszokra
a vízből a hold mosolygott vissza
térdeimet nyaldosta egy pajzán
naplementeszínű kicsi hullám
kagylófüzér csilingelt bokámon
kalandorok csókja égett számon
s oly könnyen jött mindig a szerelem
mint a kamaszok, kik verset írtak nekem
és nem tudtam még, miért nevezik
kurváknak, kik őket szeretik.
… a kórház-szagú szavaiba
a végtelen-kék szemeibe
a halk, rekedtes dalaiba
a kötszer-fehér kezeibe -
egyszer szárnyakat bontok és elrepülök
fel fel a kék égbe
egy habos kicsi felhő szélére ülök
és fejest ugrok a szélbe
hullámzó éterben lubickolok majd
a holdat hajamba tűzöm
valami mindig a végtelenbe hajt
s az elérhetetlent űzöm
egy kicsit istennő egy kicsit ember
talán meghalok én is
amit megkapok többé már nem kell
de te valahogy mégis
hányinger és megint álmatlanul
hol vannak a rohadt gyógyszerek
és azt se tudom mit keresek
szakadatlanul
mi ez az élet és ki baszta így el
csak arra tanít hogy semmit ne higgy el
ki az az én? mi ez a fáj-
dalom
dalol
állj
erőszakolj meg hogy tudjam hogy még szeretsz
nem is érzem már dolgoznak a szerek
hadd kezdjem elölről lő de nem talál
az újjászületéshez szükséges a halál
(de baszd meg, azt ígérted, hogy megölsz)
kezdetben vala a semmi
a közepén az Istennő
de kezdte nagyon unni
nem tudta mit tehetne ő
így hát unalmában teremtgetett
napot holdat embereket
bár nem lett éppen tökéletes
de az egész csak egy szétesett test
az Ő szétrobbant teste benne mi
az Istennő pici darabjai
de ha megkérdeznéd mi értelme
azt felelné miért is lenne
az Ő szíveként dobog a világ
minden végtelen egy dobbanás
azt hiszem ma elutazom
nem is én csak a tudatom
magammal vinnélek téged
nem is téged csak egy részed
ezt már láttam itt már jártam
mosoly bujkál lila fákban
tündéreket visz a szél
egy gomba latinul beszél
az égen három hold kacag
a réten színek játszanak
csak egy percet maradjunk még
míg elsuhan kint az öröklét -
én csak egy darabka isten vagyok
kit terrorizál
egy huszonegyedik századi elbaszott
nőideál.
én csak egy darabka isten vagyok
mint mindenki más
nem hiszek a valóságban. minden napom
egy látomás…
“tudod a pszichedelikus szerek kinyitnak az agyban egy ajtót
és az onnantól kezdve nyitva is marad
összeköti a szellemek világával az agyad
ez az a hely ahová bármikor el-
mehetsz ha itt lent rád senki nem figyel
és megértheted a mindenség legősibb titkát
a szellemek majd vigyáznak rád s meghallják imád.
nézd, a pipa füstöl és a tűz már lángol.
most mélyen szívj bele. jó utazást, vándor!”
